A vízkészlet-gazdálkodás fogalma

A vízkészletek fajtái, mennyiségi-minőségi viszonyok, Tulajdonviszonyok

A vízgyűjtő, mint a vízgazdálkodás alapja, Az integrált vízgazdálkodás elve, Az EU Víz Keretirányelv

A vízgazdálkodás gyakorlata Magyarországon, A vízkészletek és a vízigények viszonya, A vízmérleg

A vízgazdálkodási adatok és szerepük a vízkészlet-gazdálkodásban,
A vízrajzi tevékenység és az észlelő hálózat bemutatása, Adatáramlás, adatnyilvántartás, adatszolgáltatás.

Vízvédelem, vízbázisvédelem

A vízkészlet-gazdálkodás fogalma

A víz egész világunkban, beleértve a természetet és társadalmat is mindenütt jelen van. Megjelenési formái egy folytonosan változó, és az élővilággal szoros kölcsönhatásban lévő körforgás elemei. Vízkészletnek a társadalom számára hozzáférhető és igénybe vehető vizeket tekintjük.

Hagyományos értelemben az igénybe vétel általában gazdasági cél érdekében történik. E viszonylag egyoldalú megközelítés hátterében a vízkészletek mennyiségi, minőségi bősége áll. Azonban közvetlen környezetünkben, de világviszonylatban is a vízbőség megszűnni látszik. A vízkészlettel való gazdálkodás alatt ma már nem csak a gazdasági célú felhasználók közötti elosztást értjük, hanem a vízkörforgás elemei közötti arányok figyelembe vételét, az ökológiai igények kielégítését, és a lehető legtöbb természeti és társadalmi kölcsönhatás szerinti szabályozást a vízgyűjtő egész területén.

A hazai vízkészlet-gazdálkodási gyakorlatban két fő egységre bontjuk a vízkészletet: felszíni és felszín alatti vizekre. Mint minden kategorizálás ez is csak nagy vonalakban pontos, hiszen a felszíni és a felszín alatti vizek folyamatos kölcsönhatásban vannak, sőt egyes határesetekben csak formálisan választhatók szét.

A felszíni és felszín alatti vizeket is tovább osztályozhatjuk számos jelleg szerint, példakánt egy, a vízjogi eljárások és az (önkormányzati) gyakorlati alkalmazások szempontjából fontos csoportosítás:

Felszíni vizek:

• Állóvizek: természetes tavak, holtágak, vízállásos területek, mesterséges tavak, tározók, bányatavak
• Vízfolyások: folyamok, folyók, kisvízfolyások, időszakos vízfolyások
• Csatornák: belvíz-, csapadékvíz-, szennyvíz-, öntözővíz-csatornák, stb.

• Talajvíz
• Rétegvíz: hideg rétegvíz, meleg rétegvíz, (termál-, gyógyvíz)
• Karszt és hasadék-víz: hideg karsztvíz, meleg karsztvíz (termál-, gyógyvíz)

Felhasználható vízkészletnek csak azt vízhozamot tekinthetjük, amely tartósan és nagy biztonsággal a kritikus nyári időszakban is kivehető a mederből – hiszen a vízfolyásokban a vizek nagyobb része rövid idő alatt levonuló árvizek, vagy a téli időszakban jelenik meg, és így közvetlenül nem hasznosítható.

A vízszegény és a vízbő időszakok közti kiegyenlítés eszköze a tározás, mesterségesen kialakított tavakban, úgynevezett tározókban.

A vízfolyások kis- és nagyvízhozama közti arány a százszoros értéket is elérheti, sőt az időszakos vízfolyásoknál, ahol a legkisebb vízhozam nulla, az arányosítás már nem is értelmezhető. A síkvidéki és a dombvidéki vízkészletek természetes területi eloszlásában a csapadék és a lefolyás intenzitásának különbözősége okán jelentős eltérés van.

A felszíni vizek a gondatlan emberi tevékenység miatt gyakran szennyeződnek, de szerencsére a szennyeződés megszűntével viszonylag gyorsan meg is újulnak.

Magyarország adottságai a felszín alatti vízkészletek vonatkozásában is rendkívüliek, mondhatni a világon szinte egyedülállóak. A Kárpát-medence nagy részét helyenként több ezer méter vastagságban kitöltő porózus szerkezetű (homokos, kavicsos) kőzetrétegekben nagy mennyiségű víz, az un. rétegvíz tölti ki. Kisebb tömegű, de természetes tisztaságánál fogva nagy értéket képvisel a mészkőrétegekben tárolódó karsztvíz.

A felszínhez közelebb a talajvizet találjuk, amely összefüggő homokos rétegek esetén közvetlen kapcsolatban áll az alatt elhelyezkedő rétegvízzel. Helyzetéből adódóan a felszíni szennyező hatásoknak leginkább kitett a felszín alatti vízkészlet.

A kavicsos medrű folyók parti sávjában helyezkedik el a parti szűrés víz. Felszín alatti helyzetét tekintve a talajvízzel egyező, azonban azzal ellentétben nem a csapadék, hanem a közvetlenül a folyó táplálja. A kavics természetes szűrő hatásának köszönhetően igen értékes ivóvízbázis.

A felszín alatti vizek – elsősorban a mélységtől függően – kisebb-nagyobb biztonságban vannak a felszíni szennyező hatásokkal szemben. Az öntisztulás képessége nagyon csekély, hosszú folyamat. Mivel az ország ivóvíz felhasználása túlnyomóan felszín alatti vizekből történik, védelmük fokozott figyelmet igényel.

Az ország ivóvíztermelésének harmadát adó rétegvizek nem minidig felelnek meg az egészségügyi előírásoknak, mivel a tároló kőzetből származó kémia anyagokkal (vas, mangán, arzén) szennyeződhetnek. Ezeknek az anyagoknak az eltávolítása technikailag megoldott, azonban a vízkezelés növeli az előállítás költségeit.

A vízkészletek tulajdonviszonyait a vízgazdálkodásról szóló törvény szabályozza. A felszíni vizek medrének tulajdonos lehet az állam vagy az önkormányzat, illetve egy érdekelt esetében a meder magántulajdonban van.

A mederben lévő vízkészlet hasznosítása csak vízjogi engedély alapján lehetséges. Az állam tulajdonosi érdekeltsége, és azon belül a kizárólagos tulajdon is általában a felszíni vizek nagyságrendi kategorizálásán alapszik (kivéve pl. a határt metsző vízfolyásokat). Az állam nem kizárólagos tulajdonában lévő vizek általában társulati kezelésben vannak, a vízi-társulatok emellett önkormányzati tulajdonú vizeket is kezelnek.

A felszíni alatti vizek a tároló közettel együtt állami tulajdonban vannak. Hasznosításuk szintén vízjogi engedély alapján történik. A felszín alatti vízkészletek védelméről viszont annak kell gondoskodnia, aki a hasznosításra jogot szerzett.

A vízgazdálkodási feladatok összehangolásnak természetes területi egysége a vízgyűjtőterület, amit alapvetően a domborzati viszonyok és a víz gravitáció hatására történő lefelé mozgása határoz meg. Az ország vízrajzi adottságai, jellegzetes alvízi szerepe, a viszonylagos vízbőség ellenére már régen arra késztette a vízgazdálkodás irányítóit, hogy a vízgyűjtőt tekintsék az igazgatás alapjául vállalva azt, hogy így a közigazgatás más területeivel a kommunikáció bonyolultabb.

A vízgazdálkodási feladatok összehangolásnak természetes területi egysége a vízgyűjtőterület. A vízgazdálkodás irányítói a vízgyűjtőt tekintik az igazgatás alapjának. Ezt a felfogást igazolja az Európai Uniós országok törekvése az országhatároktól független vízgyűjtő elven alapuló vízgazdálkodás kialakítására. (Víz Keretirányelv).

A vízgyűjtőn folytatott tevékenységek valamilyen módon és mértékben mindig érintik a vizeket, a vízi ökoszisztémát, és ezzel egymásra is hatást gyakorolnak. A tevékenységeknek, azok vízigényének a vízkészletekkel és a hidrológiai folyamatokkal történő összehangolása térben és időben az integrált vízgazdálkodás lényege. Az integrált vízgazdálkodás legfontosabb eszköze a feltáró, elemző tervezés.

A keretirányelvet az EU-tagállamok 2000. december 22—én helyezték hatályba. Lényegében azokat a törvényerejű, a vizek védelmét szolgáló szempontokat foglalja össze, amelyeket a vízhasználatok a potenciális szennyezési tevékenységek, a vízrendezési munkák, az ár- és belvízvédelem tervezése és kivitelezése során figyelembe kell venni. A keretirányelv szerint meg kell akadályozni a vizek állapotának romlását, illetve meghatározott időn belül (általában 15 év alatt) el kell érni a vizek “jó állapotát”; amely a természeteshez közeli ökológia állapotot és határértékek szerint szabályozott vízminőségi állapotot jelent. További fontos kritérium, a vízzel kapcsolatos szolgáltatások megtérülésének elve és a szennyező fizet elv betartása.

Magyarország ugyan még nem tagja az Uniónak, azonban a csatlakozási határidők tartása érdekében a tagállamokkal együtt szükséges teljesíteni a feltételeket. Az országnak ugyanakkor érdek az is, hogy a végrehajtás részletes szakfeladatainak meghatározásában aktívan részt vegyen.

A Keretirányelv vízgyűjtő gazdálkodási terv kidolgozását írja elő 20009-ig. Magyarországnak a többi érdekelttel együtt a Duna vízgyűjtő tervét kell elkészíteni, majd az abban meghatározott feladatokat 20015-ig teljesíteni. A tennivalók meghatározására és a teljesítés ellenőrzésére széles körű monitoringott kell alkalmazni.

A vízgazdálkodásról szóló törvény meghatározása szerint a vízigények – a felhasználható vízkészlet mennyiségi és minőségi védelmére is tekintettel – elsősorban a vízhasználat céljára még le nem kötött vízkészletekből elégíthetők ki. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a vízkészletek lekötése, “érkezési sorrendben” történik, és csak rendkívüli esetben lehetséges – szintén a törvényben meghatározott prioritás szerint a – már engedélyezett vízhasználat korlátozása egy új vagy más igény miatt. A vízgyűjtő gazdálkodásnak, azon belül is vízkészletek és a vízigények összehangolásának pontosan az a célja, hogy ilyen már szerzett jogokat sértő esetek elkerülhetőek legyenek, és valamennyi várható igény integráltan érvényesülhessen. Természetesen a vízkészletek végesek, ezért a jövőben egyre inkább szükség van az összes érdekelt által demokratikus keretek között elfogadott, koordinált elosztásra, illetve újra elosztásra.

A vízkészletek és vízhasználatok viszonyát, a pillanatnyi helyzetét a vízmérleg mutatja meg. A felszíni vizek esetében a vízmérleget a vízgyűjtő terület egészére, vagy a vízhálózat egy tetszőleges pontjára is meg lehet határozni a hidrológia eszközeivel. Új vízhasználatok engedélyezésének elbírálásánál ez a vízmérleg a kiindulási pont. A mérleg nem csak a vízjogi engedéllyel már lekötött gazdasági célú vízhasználatokat veszi figyelembe, hanem azt is, hogy a vízkészletek egy meghatározott részét a meder és környezete ökológia igénye szerint természetes állapotban kell fenntartani.

A vízkészletek fajtáiról már esett szó az előzőekben. A vízmérleg másik “serpenyőjében” lévő vízigények vagy vízhasználatok is kategorizáltak. A vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény 15§ hat vízhasználatot ismertet, és vízhiány esetére egyben a kielégítés sorrendjét is magadja.

• Létfenntartási ivó- és közegészségügyi, katasztrófa elhárítási
• Gyógyászati, valamint a lakosság ellátását közvetlenül szolgáló termelő- és szolgáltató tevékenységgel járó
• Állattartási, haltenyésztési
• Természetvédelmi
• Gazdasági
• Egyéb (sport, üdülés, fürdés, stb.)

A vizek állapotnak megismerése mérésekkel, majd a mérési eredmények feldolgozásával és értékelésével történik. Az adatokat és a különböző feldolgozásokat rendszerezni és tárolni kell. Mindezek összegzése a vízrajzi tevékenység. Példaként néhány a leggyakrabban használt adatokból: hidrometeorológiai adatok (csapadék, párolgás, léghőmérséklet), felszíni vizek adatai (vízállás, vízhozam, vízhőmérséklet, vízminőségi jellemzők, mint például szerves és szervetlen szennyezők, oxigéntelítettség, biológiajellemzők stb.), felszín alatti vizek adatai (kutakban mért vízállás, vízhőmérséklet, vízminőségi jellemzők, kitermelhető vízmennyiség, stb.)

A vízrajzi tevékenység nagyrészt az állam (vízügyi igazgatóságok, környezetvédelmi felügyelőségek, ÁNTSZ, stb.) végzi, azonban a kép teljességéhez szükség van azokra a vízgazdálkodási adatokra, amelyek nem az állam által kiépített észlelő hálózatban keletkeznek, hanem a vízhasználatok során észlelhetők. Ezeket az adatokat is meghatározott rendben kell gyűjteni, továbbítani, feldolgozni stb. Az adatforgalom egy része az évente kormányrendeletben meghatározott statisztikai beszámolási rend szerint kerül a felhasználóhoz, másik részét a vízfelhasználók a vízügyi vagy más illetékes hatóságok elrendelése alapján mérik, és továbbítják a megfelelő helyre. Az előzőekben ismertetett vízgazdálkodási feladatokkal összefüggő alapadatokról 178/1998(XI. 6) Korm. rendelet intézkedik, míg a vízügyi igazgatási szervezet vízrajzi tevékenységét miniszteri rendelet szabályozza.

Az államigazgatási szervek által gyűjtött műszaki adatok általában közérdekűek, ezért nyilvánosak. A vízgazdálkodási alapadatok közlése (adatszolgáltatás) – kivéve a közléssel kapcsolatos költségeket – a hivatalos statisztikai szolgálathoz tartozó szervek részére térítésmentes.

A vízkészlet-gazdálkodás szerves részét képezi a vízminőség védelme is. A jogi szabályozás ezen a területen is külön kezeli a felszíni és felszín alatti vizeket. A vizek szennyezése természetesen tilos, de a szennyezés fogalma ebben az értelemben más, mint a köznapi nyelvben. A vízben lévő különböző anyagok, elemek, vegyületek stb. csak egy bizonyos mennyiség felett (határérték) jelentenek szennyezést, hiszen nagy részük természetes úton kerül bele, és az egészségre nem is káros. A védelem egyik fő eszköz tehát azon határértékek megállapítása, amelyeknél a vízben lévő anyagok még nem rontják a víz használati értékét

Azonban vannak olyan esetek (pl. ivóvízbázis-védelem) is, amikor veszélyeztetés esetén a jogszabály kategorikus tiltásokat alkalmaz.

A vízbázisok két csoportját különböztetjük meg: távlati és üzemelő vízbázisok.

A távlati vízbázisok védelem állami feladatkörbe tartozik, míg a települések ivóvizét biztosító üzemelő vízbázisok védelme az önkormányzatok kötelezettsége, kivéve az állami tulajdonban marad regionális rendszereket.

A sérülékeny környezetben lévő vízműveket tulajdonló önkormányzatok számára a vízbázis védelem különleges feladatokat jelent.

A vízgazdálkodásról szóló 1995. évi. LVII. törvény (Vgtv) és a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (Ötv) szerint a település a közműves vízellátásának biztosítása – beleértve annak minden műszaki és szervezeti feltételét – az önkormányzat felelőssége és feladata. Az ellátást biztosító közüzemi vízmű szerves része a vízbázis, azaz a (általában felszín alatti) vízkészletnek az a része, amelynek hasznosítására a vízjogi engedélyben az önkormányzat jogot szerzett. Vízbázison tágabb értelemben nem csak a kitermelendő vizet, hanem a vizet magába foglaló képződmény felszín alatti térrészét vagy a felszínen húzódó területét; az ebben tárolt vízkészletet; a víz kitermelésére szolgáló működő vagy tervezett berendezéseket is értjük-

A Vgtv 14§(4) bekezdése kimondja: “Aki a vízkészlet hasznosítására jogot szerzett, köteles a hasznosításba vont vízkészletet a – a hasznosítás mértékének arányában – biztonságban tartani…”.

A biztonságban tartás a vízbázisok egy jelentős részénél viszonylag egyszerű feladat, mivel az igénybe vett vízkészlet felszín alatti mélysége és a földtani adottságok ezt biztosítják. Ahol a természetes védettség kisebb fokú vagy szinte elhanyagolható (pl. karszt), a biztonságba helyezést és tartást a vízbázis környezetében kijelölt védőidom (a felszín alatt) és a védőterület (felszínen teszi lehetővé)

A közművagyon átadása során vetődött fel, hogy korábban is fennállt védelmi kötelezettséggel az állam nem tudott hiánytalanul elszámolni: Az esetek többségében a vízellátás nagyarányú fejlesztésének időszakában nem végezték el a vízbázisok védelmét szolgáló kutatásokat, nem épültek meg a vízellátás biztonságát szolgáló figyelőrendszerek. Az ivóvízbázisok védelmének célprogramjáról szóló kormányhatározat szerint költségvetési keretből az állam végezteti el a vízbázis korábban elmaradt, de igen fontos részét, amit a szaknyelv állapotfelmérésnek (diagnosztikának nevez)

Az 1997-ben elindított program előkészítéseként megállapítást nyert, hogy ivóvízforrásaink 2/3 rész, pontosan 658 üzemelő vízbázis sérülékeny a felszíni szennyeződésekkel szemben. Sérülékeny az a vízadó, mely felett nem található hatékony méretű szigetelő védőréteg, így a felszín szennyeződései belátható időn belül (100 év) elérhetik.

A sérülékeny vízbázisok védelmi rendszerét a létesítményekre és a tevékenységekre érvényesített korlátozások, tiltások és a konkrét műszaki beavatkozások alkotják. Ebben a rendszerben a legfontosabb eszköz a védőterület, mely a vízügyi hatóság kijelölő határozatával jön létre.

Az ember okozta szennyezések legtöbbször a felszín, felöl veszélyeztetik a mélyben tárolódó vizet. A felszínre kerülő szennyezés továbbterjedését, és a mélyben lévő vízkészletek minőségének megváltozását legjobban a mélység, az a szivárgási hossz, és a talaj szerkezetétől függő természetes szűrőhatás befolyásolja.

Műszaki számításokkal a föld felszínén meghatározható az a terület, ahonnan meghatározott időn belül a szennyezés, illetve a szennyezett beszivárgó víz a talajszemcsék közötti hézagokon vagy kőzet repedésein át eljut a védendő vízbázishoz, illetve a konkrét vízkivételi helyhez, kúthoz, forráshoz.

A mértékadóul választott időtartam általában valamilyen fizikai kémiai biológia folyamat időszükségletéhez igazodik, mint például az egészségre ártalmas baktériumok elpusztulásának a növényvédő szerek lebomlásának időigénye.

Mivel az ivóvíz céljára hasznosított vízbázis helye adott, az eléréséhez szükséges idő és szivárgási út határozza meg a felszíni védelmi övezet határait.

Ezek az időtartamok méretezési alapadatok, és alkalmazásukkal különböző méretű és elnevezésű védőterületekhez jutunk. A különböző védőövezetek gyűrűszerűen elhelyezkedve alkotják a védőterületet.

A kút vagy egyéb vízkivételi hely közvetlen környezet a belső védőövezethez tartik. Méretezésnél 20 nap elérési idővel számolnak, tehát a belső védőterület az a kút körüli terület, ahonnan 20 napon belül a kút vízébe kerülhet a szennyező anyag vagy a szennyező víz. Biztonsági okokból akkor is legalább 10 m sugarú kört kell figyelembe venni, ha a leszivárgási idő a számítások szerint a kút közvetlen közelében is több 20 napnál.

Ivóvízkút esetében tehát belső védőterületnek mindig kell lennie. A belső védőterülethez igen szigorú előírások tartoznak: pl. be kell keríteni, oda csak a kezelőszemélyzet léphet be. Ebből is következik, hogy a vízmű tulajdonosának a terület tulajdonjogával is kell rendelkeznie.

A belső védőterületet a külső védőövezet veszi körül. A külső védőterülethez tartozó elérési idő 6 hónap.

A külső védőterületen szigorú korlátok között szabályozott az építés, a közlekedés, a földhasználat, és minden a talaj védőképességét rontható egyéb tevékenység (pl. bányászat)

A védelem további fokozata a hidrogeológia védőövezet, aminek “A”, “B” és “C” zónája lehet. Az “A” jelű az 5 éves, a “B” jelű az 50 éves elérési időhöz kötődik, míg a “C” jelű annak a teljes vízgyűjtő területnek határát jelzi, ahonnan a felszínre hulló csapadék egyáltalán eljuthat a vízkivételi helyhez. A hidrogeológiai védőterületen az elérési idő növekedésével arány az “A” zónától a “C” felé fokozatosan enyhülnek a vízkorlátozások.

Belső védőövezet

• Tulajdonjoggal kell rendelkezni
• Be kell keríteni
• Csak meghatározott személyek léphetnek be

Külső védővezet

Beépítés vonatkozásában tilos:

• Új lakó és üdülő terület kialakítása
• Lakóépület közművesített szennyvíz elhelyezés nélkül
• Hulladéklerakó
• Temető
• Házi kert
• Gépkocsi parkoló, mosó, javító
• Ásványolaj és – termékek előállítása, feldolgozás, tárolása
• Mérgező és radioaktív anyagok előállítása, feldolgozás, tárolása
• Új út, vasút

• Sportpálya
• Mérgező anyagokkal nem dolgozó üzem, megfelelő szennyvízelvezetéssel
• Szennyvízcsatorna átvezetés

• Állattartó telep
• Komposztáló telep
• Hígtrágya kijuttatása termőföldre
• Növényvédőszeres permetezés
• Szerves műtrágya raktározása, tárolása
• Dögkút létesítése
• Haltenyésztés, haletetés

Beépítés vonatkozásában tilos:

• Új lakó és üdülő terület kialakítása
• Hulladéklerakó
• Szennyvízszikkasztás
• Mérgező és radioaktív anyagok előállítása, feldolgozás, tárolása

• Hígtrágya kijuttatása termőföldre
• Dögkút létesítése

Hidrogeológiai “B” védőövezet

Beépítés vonatkozásában tilos:

• Mérgező és radioaktív anyagok előállítása, feldolgozás, tárolása
• Veszélyes hulladéklerakó
• Ipari szennyvíz szikkasztása

• Hígtrágya és trágyalé leürítése

Hidrogeológiai “C” védőövezet

Jogszabályban előírt korlátozások nincsenek, de meghatározásuk nem lehet szigorúbb, mint a “B” védőövezetre előírtak.

Az állapot-felmérési munka a vízügyi igazgatóságok beruházói lebonyolításával történik, és a biztonságba helyezési terv kidolgozásával zárul. Ez a terv lényegében megfelel a védőterületek hatósági kijelöléséhez szükséges dokumentációnak, aminek tartalmi előírásait, a 123/1997 (VII. 18.) Korm. rendelet és a 18/1996. (VI. 13.) KHVM rendelet fogalmazza meg. A védőterületi tervet a beruházó vízügyi igazgatóság átadja az illetékes önkormányzatnak azzal a céllal, hogy az, mint a vízmű tulajdonosa és vízjogi engedélyese a vízügyi hatóságtól a védőterület kijelölését megkérhesse.

A kérelmet rövid időn belül be kell nyújtani a hatósághoz, mert az állami beruházás keretében kidolgozott tervben meghatározott védőterületek telekkönyvi vonatkozású munkarészei csak három hónapig érvényesek. Ha ezen idő alatt az érintett önkormányzat nem nyújtja be a vízügyi hatóságnak a neki átadott biztonságba helyezési tervanyagot, akkor az érvényesség múltán saját forrásból kell fedezni az ingatlannyílvántartási adatok aktualizálásával járó kiadásokat.

A kérelemhez csatolni kell az érintett szakhatóságok (környezetvédelmi, közegészségügyi, talajvédelmi, természetvédelmi) állásfoglalását.

A kiadásra kerülő védőterületi határozat a vízmű vízjogi üzemeltetési engedélyezésével összhangban rögzíti a víztermelés feltételeit és az engedélyesek (az üzemeltető és az önkormányzat) fenntartási kötelezettségeit.

Forrás: Önkormányzati Vízügyi Kézikönyv, a KvVM és az OVF közös kiadványa.

Forrás:http://www.ovf.hu/WEB/OVF/OVFWEB.NSF/0/9736a501dd5d39c9c1256d5100429719?OpenDocument